Egy fiatal srác járkál a margitszigeti romoknál, melyet enyhe őszi szellő fúj. Olyannak tűnt ez a nap mint a többi, de valami megváltoztatott mindent. Ez a nap valaminek a kezdete lett, mikor megérkezett egy lány a romokhoz.

A fiú és a lány, két romfalon állt és egymás szemébe néztek. Eltelt pár másodperc, a fiú mosolyogva továbbhaladt. Majd egy kis idő elteltével elkezdtek közeledni egymáshoz és beszélgetni kezdtek. Zenéről, emberekről, sportokról, szinte mindenről ami éppen eszükbe jutott, és mikor a lánynak mennie kellet, megegyeztek, hogy majd találkoznak újra, kint a szigeten.

Eltelt az első nap. A fiú kint volt a szigeten, de a lány nem jött. Eltelt a második nap is, de a lány még mindig nem volt ott. Harmadnap már rosszat sejtett a fiú, de nem adta fel. Majd a negyedik napon, mikor már sötétedett, a romok másik oldalán egy homályos alak rajzolódott ki a ködből. A lány volt az, s mikor meglátták egymást, a lány, a fiú 'nyakába ugrott' és átölelte. (Talán mindkettejüknek sokat jelentett ez.) Majd elindultak sétálni...

Aztán csak sorjában jött a többi találkozás és nagyon megszerették egymást. Eljárkáltak mindenfele, élvezték, hogy együtt lehetnek. Aztán történt valami tragikus és egyre kevesebbet tudtak találkozni. A fiú egyre jobban érezte a lány hiányát, szinte már szenvedett, hogy alig láthatja, más emberek hibája miatt, olyanok miatt, akikkel nem lehet semmit sem kezdeni, mert nem a józan ész vezérli őket. Egy napon, mikor már nem tudta mi lesz velük, sírni kezdett. Megtört a szíve. Megtört az egyensúly. Miután kiöntötte a lelkét, egy párnába, kicsit jobban érezte magát, de még utána is csak szenvedett. Rá pár napra végre találkoztak. A lány azt éreztette a fiúval, hogy még mindig ugyan úgy szereti. (Talán így is volt és talán még mindig így van.) Ugyanúgy átölelte és ugyan azokat a dolgokat mondta neki.

Ismét szépnek látszott minden pár órán keresztül, míg együtt voltak. De ismét el kellett válniuk egymástól és kezdődött az egész előröl. A fiú várta a lányt, a lány nem tudott jönni, vagy késett több órát. Így ment ez jó ideig, majd a lánynak lett hirtelen egy 'nagyon jó 'barátnője', aki mindenhova elrángatta magával és olyan dolgokba vitte bele, amiket talán a lány soha nem is csinált volna. Elindultak egy rossz irányba és a fiú szinte már feledésbe merült...

Ahogy telt az idő, a lány egyre jobban elkülönült azoktól, akik tényleg szerették és még ma is szeretik. Rengeteg ember bizalmát elvesztette, az apja kirúgta otthonról, az anyjához mehetett volna, de nem tette, így a törvény keze csapott le rá.

A fiú még mindig csak bizakodott, mert azt mondta neki a lány, hogy minden jóra fog fordulni és tudnak majd újra, rendszeresen találkozni. Nem így lett. A lány inkább bezárkózott a képzelet világába, nem beszélt a 'nagyon jó barátnőjével' meg olyan dolgokat (mivel vele nem is lehet értelmesen beszélni), amiket már rég meg kellett volna. A fiú tudta, hogy egyre rosszabb lesz minden, de már késő volt és nem tudott semmit sem tenni. A lány egyre jobban csak a képzeletébe burkolódzott, úgy adott elő sokszor dolgokat, hogy megtörtént vele, pedig csak videókon látta. A barátnője pedig mindent el is hitt neki, hisz ő sem volt képes reálisan látni ezt a világot, nem az a fajta volt, aki gondolkodik is az élet fontos dolgairól. Csak tengődtek semmittevően, megfűszerezve az álomvilággal, amiben olyan biztosak voltak mindketten. Csak süllyedtek le. Le a víz alá, ahonnan ha felnéztek a valóságra, minden homályos és kusza volt.

A fiú ezt nem bírta, hiszen már nem tudott mit tenni, hiába próbált beszélni a lánnyal. Csak ígéretek voltak. Csak megbeszélt találkozók, amikből semmi sem lett. Szenvedés volt szenvedés hátán, mert a lány megváltozott, mások miatt. A fiú tudta, hogy senkit nem szeretett még így, de feladta, nem bírta tovább, s öngyilkos lett.